Három (vagy három és fél) főszereplőt mozgat ugyanis Stephenson:

Az első Lawrence Pritchard Waterhouse, teljes mértékben kitalált, tehát zseniális kódfejtő, aki a Csendes-óceáni hadszíntéren igyekszik kideríteni, mire készülnek a japánok. Ő a tipikus őrült tudós, azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy a könyv vége felé orgonajáték közben (!) feltalálja a számítógépet (!!). Mivel Waterhouse borzasztóan értékes információkkal bír, ezért nem szabad az ellenség kezei közé jutnia – az ő fejezeteiben szinte egyáltalán nem látunk harcot, kapunk viszont helyette rengeteg… matematikát. Stephenson valami elvetemült sugallattól vezérelve telerakta ezeket a fejezeteket mindenféle matematikai fejtegetéssel, ezeket azonban olyan ügyesen és szórakoztatóan vezeti elő, hogy még egy abszolút laikus (én) sem érzi magát elveszve, sőt. Vegyünk egy példát: Waterhouse szerelmes lesz. Egy átlagos regényben ezt mindenféle, többé vagy kevésbé kreatív leírások mutatnák be, mennyire szép volt a lány, stb. stb. Itt viszont kapunk egy kábé ötoldalas matematikai okfejtést, grafikonokkal, képletekkel, egyenletekkel, hogy ha Waterhouse naponta kétszer látja Maryt, akkor az x variábilis két fokot felmegy, ezzel majdnem eléri az y értéket, mely az optimális boldogságot jelzi, és így tovább. Borzasztóan hangzik, de igazából nagyon vicces és eredeti megoldás, és Stephenson rengetegszer elsüti.

Bobby Shaftoe Waterhouse tökéletes ellentéte, igazi tökös US Marine, aki nem ilyed meg semmitől. Az ő fejezeteiben van néhány harcos rész, de azért nem bővelkedünk ilyenekben: Bobbyt a könyv első felében ide-oda küldözgetik a világháborús Európában; tökéletesen felesleges küldetéseket teljesít, ilyesmi. Mivel ő a könyv legcoolabb szereplője, ezeket a részeket már a zseniális, bár teljesen irreális dialógusokért érdemes elolvasni, komolyan mondom, régen olvastam ilyen magas szintre fejlesztett wiseguy-dumákat.

A harmadik főszereplő L. P. Waterhouse unokája, Randall Lawrence Waterhouse, aki egy igazi modern kocka, szerepjátékos, programozó, IT-guru. Ő és barátságos üzleti partnerei egy igen homályos adat-mennyország létrehozásán dolgoznak egy nemlétező délkelet-ázsiai szigeten. Ő a modern technológia embere, aki mindenhová magával viszi laptopját – nála főként a különféle cyberpunk-dolgok vannak előtérben, bár ez a dolog itt egyáltalán nem azt jelenti, mint a Snow Crash-nél, nincs disztópikus jövő vagy hasonlók, egyszerűen sok a jövő idejű dolog, amiken az író előszeretettel elgondolkozik.

Nos, ez így leírva egész egyszerűnek tűnik, de igazából nagyon nem az. Fontos megjegyezni, hogy ez a regény egy 900-egynéhány oldalas monstrum, ráadásul iszonyat kicsi betűvel van szedve: több, mint egy hónapon keresztül olvastam, pedig általában egy hat-hétszáz oldalas könyv sem tart tovább két hétnél nálam. Jellemző egyébként az egészre a monumentalitás, az apró és felesleges részletekbe való brutális belemenés. Ez nem annyira negatívum, inkább stílusjegy: akinek nem tetszik, hogy gyakorlatilag nincs koherensen összefűzhető történet, hogy sok mindennek egyáltalán nincs értelme (és előre szólok, nem is lesz a későbbi fejezetek ismeretében sem), hogy Stephenson olyan elmebeteg részleteket is simán oldalakon keresztül taglal, mint Waterhouse egyik üzlettársának Playboyba küldött erotikus újságcikke (!). Biztosan lesznek, akik azt mondják, túlírt, simán meg lehetett volna húzni, és igazából ez így is van, de az egész mégis valami sármos kiszámíthatatlanságot kölcsönöz a regénynek. Azt már meg sem említem, hogy sok történeti elemnek egyszerűen nincs értelme, látszik, hogy csak azért vannak, mert Stephenson még erről is akart beszélni pár szót.

Bevallom, én is úgy gondoltam párszor, hogy nem olvasom tovább ezt a katyvaszt, de a stílus, a remek ötletek, az igazán szerethető karakterek (egy hónap együttlét után már szinte hiányoznak) végül fenntartották az érdeklődésem. Aki szeretne egy igazán eredeti világháborús regényt olvasni, annak mindenképp ajánlom, de szólok előre, türelem azért kell hozzá, és igen erős angoltudás.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban megtalálható egyébként, én is onnan szereztem.

Először is illik megjegyeznem, hogy Ellisszel kapcsolatban képtelen vagyok objektív maradni. Tudom, hogy a Crooked Little Vein nem jó könyv, ha könyörtelenül kivesézzük minden aspektusát. Tudom, hogy borzasztóan aránytalan a szerkezete, hogy Ellis sokszor iszonyatosan túlzásokba képes esni, hogy nincs semmiféle jellemfejlődés, semmiféle karakterrajz… de egyszerűen nem tudok rá haragudni.

És mindezek mellett az érzékelhető negatívumok mellett a Crooked Little Vein zseniális könyv. Miért? Lássuk: először is Ellis eszméletlenül beteg képzelettel bír (“Stop it. You’re frightening me.” -írta a könyvről Gibson – no comment): olyan jeleneteket élhetünk át, amiknél durvábbak talán még egy Ellis képregényben sem láttunk – már a tökösség megérdemli az elismerést, hiszen a könyv azért egy jóval konzervatívabb médium, és higgyétek el, sosem fogjátok elfelejteni az első (és valószínűleg az utolsó) alkalmat, amikor óriásgyík-pornóról olvastok egy nyomtatott kiadványban. És ez még csak az első nagyobb durranás, később… de nem spoilerezek.

Másrészt Ellis nem bírja levetni magáról társadalomkritikus énjét sem. Az egész alibitörténet -egy szerencsétlen magánnyomozót megbíznak, keresse meg az Egyesült Államok titkos második Alkotmányát, amivel helyre lehet hozni az egész elkorcsosult világot- csupán arra szolgál, minél több amerikai jelenséget figurázzon ki, mutasson be. A főszereplő igazi Dante a huszonegyedik század techno-poklában: mindenféle interneten terjedő fétisek, médiarajongó sorozatgyilkosok, netes pornóból élő híradástechnikai kalózok sorjáznak a régimódi utazó elé.

Az egész könyv legnagyobb kérdése, sőt, tulajdonképpen egyetlen kérdése az, hogy hová a fenébe is tart ez a világ, mikor olyan dolgok kerülhetnek be a “mainstream”-be, mint a gyíkpornó – hiszen az interneten milliók érhetik el, tehát mainstream -legalábbis ez Ellis okfejtése. Ezt a kérdést, és az ez által felvetett szomorú jövőt rendesen húszoldolanként az arcunkba is tolja, ami nem lenne baj, ha nem lenne ennyire direkt – egy kevés finomság nem ártott volna, de azért így sem vészes a dolog. Választ nem kapunk a kérdésre, legalábbis érdemit biztosan nem, de így is van ez rendjén, a válaszok keresése a papok munkája, nem az íróké. A másik érdekes dolog ezzel a “pokoljárással” kapcsolatban az, mennyire ijesztően valósnak tűnik egy internetes mémekben, szlengben, 4chan-kultúrában járatos embernek ez a hihetetlenül elkorcsosult világ: nyilván brutális túlzásokkal, de erre az Amerikára mindannyian ráismerünk. Láttuk a monitorunkon, és ez az igazán ijesztő.

Szóval a Crooked Little Vein egy több sebből vérző, érzésem szerint kicsit összecsapott munka, és nagyon érezhetően elsőregényes íróé. Viszont Ellis zsenije azért garancia arra, hogy a könyv mégis letehetetlen és tele van örökérvényű jelenetekkel, szövegekkel, képekkel – az irodalmár bennem tudja a hibáit, de az egyszerű olvasó viszont élvezi ezt az elborult futamot az ötletek hullámvasútján – és talán nem kell mondanom, ő sokkal erősebb. Gyenge gyomrúak azért kerüljék.

ps: valamilyen csoda folytán megtalálható az Országos Idegennyelvű Könyvtár állományában, ha valakit érdekel.

Tulajdonképpen kisebb csoda, hogy egy olyan sorozat, mint az Invisibles, egyáltalán létrejöhetett. Elképzelem, ahogy Morrison felvázolja a terveket a Vertigo szerkesztőjének: “És akkor a harmadik évadból senki nem fog érteni semmit, de végig nagyon cool lesz az egész…” Nyilván Morrison volt már akkora név a szakmában, hogy simán odaadjanak neki egy havi címet a Vertigónál, de azért akkor sem semmiség ez a dolog. Egyébként majdnem kinyírták a sorozatot, amikor Morrison az Arcadia storylinenal elijesztette az olvasók felét, de a szerencse és a maszturbáló olvasók révén végül megmenekült az Invisibles.

Nem véletlenül tartja azonban főművének Morrison ezt a monstrumot – még azt is állítja, hogy a sorozat mágikusan befolyásolta. Tény, iszonyatosan beteg lett írása közben, és miután felépült, teljesen más ember lett belőle – legalábbis ő így hiszi. Tényleg egyfajta pályafutás-összegző dolog ez a sorozat: összesíti Morrison punk attitűdjét, szürrealista-dadaista történetvezetését, popkultúra iránti elkötelezett rajongását, meg még egy rakás más alapötletet, ami most nem jut eszembe. King Mob és csapata egészen brutálisan elmebeteg dolgokat él át: elég, ha csak az alapszituációt nézzük: Jack Frost, aki igazából nem is Jack Frost, hanem Dane McGowan (természetesen skót, mint Morrison) utál mindent a világban – utálja magát a világot, ráadásul néha halott Beatles-tagokat lát társalogni a Temze partján. Mindenféle bajba kerül, aztán King Mob, a Láthatatlan-sejt vezetője kiszabadítja az agymosó-javítóból… majd a sorsára hagyja. Találkozik egy hajléktalannal, aki beavatja a világ rejtelmeibe… aztán kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ez mondhatni központi motívum, sőt, az egyetlen központi motívum. Fedősztori fedősztori hátán… ráadásul Morrison olyan ügyesen csavargatja ide-oda a dolgokat, hogy már éppen azt hisszük, értjük a sztorit, amikor történik valami, ami teljesen aláás mindent, amit eddig hittünk. Jó szimbólum talán az egésznek a sorozatban többször is elsütött vallatási technika: az áldozatba fecskendeznek egy szérumot, amelytől az elé tartott, kis táblára írt szavakat valósnak érzékeli: tehát ha az van a papíron, hogy “levágott ujj”, akkor úgy látja, mintha levágták volna az ujját, stb. Ez a valóság-fikció-művészet keveredés több formában is jelen van, amiket azonban már spoileres lenne említeni, ez azonban csak az egyik fontos elem. A másik a zseniálisan burjánzó szürrealista-dadaista narratíva, ami miatt azt mondom, hogy ez az a mű, aminél Morrison sose fog jobbat létrehozni: groteszkül kifacsart szimbólumok, egymásba fonódó történetszálak… hihetetlenül beteg az egész minden szempontból. Nekem külön tetszik, hogy a rajz ügyesen ellenpontozza ezt: több rajzolót végigjárt a sorozat, de mindegyikük az általam favorizált, nagyjából reális, mégis a valóságtól tisztes távolságot tartó technikát használja, ezzel ellensúlyozva a történet borultáságát.

Kinek ajánlanám az Invisiblest? Elsősorban akinek tetszettek Morrison más, nem mainstream munkái, különösen az olyanok, mint a Doom Patrol, vagy a Kill Your Boyfriend – de tulajdonképpen bárkinek, aki vonzódik az átlagtól eltérőhöz, a beteghez, a szürreálishoz. Nem lesz egyszerű dolog, főleg a harmadik “évad”, de azért összességében nem annyira szürreális az egész, mint az Arkham Elmegyógyintézet, rengeteg cool jelenet van, remek párbeszédek, stb., szóval bárki tegyen vele próbát, akit nem csak a pizsamát kívül hordó fickók balhéi érdekelnek.

Hogy mi ez? Nem tudom. Olvasd el, és ámulj: az első oldal kamureklámja Mickey Rourke által tervezett fanszőr-stencileket reklámoz, aztán megismerhetjük Picasso és az életét mesélő hamburger kapcsolatát, amit tulajdonképpen egy halas szendvics mesél el nekünk… Beteg? Az. A legdurvább mértékben. Beszélhetnénk mindenféle műfajparódiáról, hogy hogyan semmisíti meg Kupperman a régi képregények struktúráját és tartalmát ebben a brutális műfajparódiában, de minek? Ez itt semmi más, mint féktelen, elszabadult őrült géniusz, a lehető legviccesebb formában. Nem tudok mást mondani, olvasd és imádd – vagy gyűlöld.

http://www.imagebam.com/image/0e0d6d44559224

William Gibson – Izzó Króm

Gibson a jövő évszázad legfontosabb írója. Beszélhetnék szociális kommentárról, társadalomkritikáról, jövőképéről, mely a technika túlburjánzásának veszélyeire figyelmeztet minket… és ez mind igaz és releváns is lenne. De ha a dolgok mélyére nézünk, William Gibson nem csinál mást, mint iszonyatosan cool noir sztorikat ír, nagyjából Raymond Chandler stílusában. Lopásról azonban szó sincs, a szokásos noir-eszköztár (magányos, sokszor törvényenkívüli hős, morálisan visszamaradott karakterek, stb.) remek új elemekkel bővül: ilyen például Gibson anyag-fetisizmusa – a legutolsó tányérról is megtudjuk, miből készült – vagy eszméletlenül gyönyörű metaforái és hasonlatai -    

A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.

Hát nem csodálatos? Mellesleg történetvezetésben simán jobb, mint a mester, én legalábbis imádom több pontról induló, majd egyre jobban összefonódó sztorijait.

 Az Izzó Króm Gibson korai novelláit tartalmazza; aki képben van a későbbi dolgaival, rengeteg visszatérő elemet fog találni. A színvonal egyenletesen magas – az egészet áthatja az a fajta sötét szépség, mely a Neurománc fent idézett első mondatát is – ha érted, miről beszélek, imádni fogod Gibsont, ha nem, akkor is próbálkozz vele, mert kihagyhatatlan. Személyes kedvencem különben a Párharc című írás.

High tech, low life

Valamiért fent van az egész a neten, itt el lehet olvasni (nem saját feltöltés). 

Ez a lehetőség a bosszúé, méghozzá a következmények nélküli bosszúé. Te mit tennél, ha büntetlenül bosszút állhatnál azon, aki tönkretette az életed? Képes lennél gyilkolni, esetleg kegyelmezni? Ezek a 100 Bullets nagy kérdései. Kegyelem, vagy halál? Erről van szó akkor is, amikor megismerjük a történet igazi fókuszát, hiszen a táskás balhé csupán egy évszázadokon átívelő, világméretű összeesküvés háttere.

A Trust nevű szervezet 13 családja végrehajtotta az emberiség leghatalmasabb bűntényét, megváltoztatva ezzel az egész világ történelmét. És hogy az így beállt törékeny status quo fennmaradhasson, létrehoztak egy szervezetet, amely megvédi a Trustot önmagától. A Minutemanek évszázadokon át fenntartották a Trust békéjét: ügyvédek, bírók és hóhérok egy személyben. Azonban a Trust hirtelen úgy dönt, nincs többé szüksége rájuk, és kiadja a likvidálási parancsot. Graves ügynök -érthető módon- nem túl boldog, azonban nem is hagyja magát ilyen könnyen elintézni. Mi lesz a vége, bosszú vagy kegyelem? Mi Graves ügynök célja? Egyáltalán tényleg az van, amit mindenki gondol? Mi a fene történik most? Ezek a leggyakrabban felvetett kérdések.

Próbáltam minél ködösebben fogalmazni, hogy ne lőjek le túl sok poént – és hogy alkalmazkodjak a sorozat hangulatához, hiszen a kétértelműség alapvető elem. Azzarello az összekötő motívumok olyan hálóját építi fel, amit még soha, sehol nem láttunk: készüljünk fel az utalások, a double entendre, a kettős jelentés olyan szintű és mértékű használatára, amit még sose láttunk. Kicsit olyan ez, mint a Watchmen „minden mindennel összefügg”-rendszere, csak sokkal nagyobb skálán. Lehet, hogy egy elsőre érthetetlen mondat tizen-egynéhány rész múlva nyer majd magyarázatot; lehet, hogy egy utalást a múltra csak a későbbi számok ismeretében értünk majd meg, de egy egyszerű üdvözlés(!) is kettős értelmű lehet. A képek is állandó párbeszédet tartanak, nézzük meg rögtön az első és a második oldalt.

A forma is ezekre az utalás-játékokra épül. 100 golyó – 100 rész, 13 TPB – 13 Trust-család, és ez még csak a kezdet. Az események általában két síkon játszódnak, ezek majdnem mindig egymás tükörképei. A Trust, Graves és a többiek játszmáit gyakran aláfesti egy „hétköznapi” történet – ez lehet tipikus „táskás” bosszú-sztori, de sokszor egyszerű gengszterekről van szó. A két rész aránya sem állandó, van, amikor az átlagemberek kapnak hangsúlyt, és a „nagyok” háttérbe vonulnak, van, hogy meg sem jelennek, de -főleg később- kapunk tisztán sztori-orientált részeket is. A hangulat mellett ezek a mini-sztorik a sorozat legfőbb erősségei: Azzarello és Risso pár ecsetvonással olyan mellékszálakat-szereplőket teremt, amilyenekről más írók főszereplőként is csak álmodnak.

…aki itt egyértelműen Graves ügynök. Ugyan nem jelenik meg minden számban, de monolitszerű alakja így is ott áll fenyegetően minden egyes szám hátterében.

Hasonlóan zseniális alak az összes Minuteman. Azzarello igazi mitikus hősökként ábrázolja őket – olyan jelenlétük van, mintha hat Clint Eastwood játszaná őket egyszerre. Az átlagember jobb esetben szemlélő, rosszabb esetben áldozat az istenek játékában, de részvevő sosem. A pszichopata állat Lono, a hideg Cole, az önpusztító Jack – mindannyiuknak biztos helye van a legemlékezetesebb képregény-szereplők csarnokában.

Mindez persze mit sem érne Eduardo Risso rajza nélkül. Sehol nem láttam még ilyen szoros összekapcsolódást rajz és történet között – olyan, mintha nem is lenne külön író és rajzoló. Ha a 100 Bulletsra gondolok, gyönyörű nőkre, marcona férfiakra, villogó szemekre, pisztolyokra, vakító napsütésre, sötét külvárosra, tekergőző füstre gondolok, és nem szavakra, mondatokra, ahogy mondjuk a Watchmennél. Nem mondható el, mennyire tökéletesen adja vissza Risso rajza ezt a zseniális noir sztorit – és főleg hangulatot, ezt látni kell. Részletezhetném még: mennyire szépen rajzol hajat, bőrt, testet, csipkét, eget, ruhát, mennyire valószerű, mégsem túl reális, de nincs értelme, a képek magukért beszélnek.

Nyilván ha nem vagy olyan noir-mániás, mint én, akkor mindez nem fog annyit jelenteni, sőt, esetleg belezavarodsz a tekergőző történetbe, megunod a folyamatos wisecracket, vagy azt, hogy gyakorlatilag egyetlen igazán pozitív karakter sincs, de ha neked is Raymond Chandler a kedvenc íród, akkor irány a 100 Bullets világa, mert ez maga a Chandler-mennyország.

Azt hiszem (legalábbis remélem), sikerült érzékeltetni, hogy George R. R. Martin első, 1977-ben megjelent regénye sem rendelkezik kevésbé hangulatos háttérrel, mint a Tűz és Jég Dala-ciklus. Nem csak Worlorn pusztuló világát ismerjük meg, hanem a Kavalaarok kultúráját, mítoszait, történelmét is, ugyanis a mű ezek körül forog. Dirk t’Larien rég elhagyott szerelme, Gwen Delvano hívására érkezik erre az elhagyott bolygóra, ahol azonban nem kis meglepetés várja: Gwen megházasodott, méghozzá egy Kavalar “nemes’ lett a férje, Jaantony Riv Wolf high-Ironjade Vikary. Azonban van a képben még egy férfi, Garse Ironjade Janacek, a férj teynje: ez a lefordíthatatlan szó egy olyan élethosszig tartó köteléket jelent, aminél a Kavalaroknál nincs erősebb. A “feleség” Gwen, a kettejük közös tulajdona: tulajdon, és ebből a helyzetből nagyon szeretne szabadulni. Ekkor érkezik meg Dirk. Röviden, mindenféle terjengősségtől mentesen ismerhetjük meg azt a kultúrát, ami ezt a különös helyzetet szülte: nincs szájbarágós magyarázgatás, beszélgetésekből, feljegyzésekből, és Dirk megfigyeléseiből magunk illeszthetjük össze a részeket. Tehát a háttér nagyon rendben van. Azonban a mese…

…már kevésbé. Először is, Dirk t’Larien, a főszereplő a regény felében, de inkább háromnegyedében igazi idegesítő seggfej. Ráadásul ebből az első negyedben állandóan siránkozik: hová lett a szerelem, mi történt az elveszett boldogsággal, hasonlók. Martin remek, kifejezetten lírai stílusa néha már túlzásokba csap át – van egy rettentően unalmas 50-100 oldal, ami szerintem borzasztóan túlírt, sokkal rövidebben és hatásosabban is el lehetett volna intézni az egészet. És Dirk annyira béna és idegesítő, hogy az ember ellene drukkol, ami azért nem túl kecsegtető egy pozitív hős esetében. Nyilván ez egy szükséges elem, de akkor is rendesen elcseszi az első 150 oldalt. Általánosan elmondható, hogy a jellemek -néhány kivételével- kidolgozatlanok, nincsenek igazi, hihető motivációk. Viszont a remek stílus azért nagyrészt kárpótol a kicsit kiforratlan történetvezetésért, Martin elbeszélői ereje cseppet sem kisebb, mint a későbbi regényeiben. Ráadásul később igencsak helyrejönnek a dolgok, kapunk a végére egy rakás remek jelenetet, a lezárás pedig kifejezetten zseniális.

Szóval nem véletlenül van a regény hátulján az: “A Trónok harca nagy sikerű írójától”, és nem a Trónok Harcán az, hogy a “Dying of the Light nagy sikerű írójától” – néhol vontatott, kicsit idegesítő, de nagyrészt remek olvasmány, ráadásul fel-felcsillan az a Martin, akit a SoIaF-ból ismerünk: ha az tetszett, akkor ez is biztosan fog.

“Maestveldt ostroma alkalmával történt, hogy Puxus Oppidanus, a híres németalföldi kora-humanista házát felgyújtotta egy lángcsóva. Puxus, aki a várostrommal édeskeveset törődött, éppen az igazak és jámborlelkű humanisták álmát aludta, úgy kellet kivonszolni az égő házból. Csak odakint tért magához, és amikor ráébredt a valóságra, kitépte magát kísérői karjából, és visszarohant az égő házba. Néhány perc múlva visszatért a füsttől fuldokolva, és egy könyvet szorongatott hóna alatt. Barátai kíváncsian kérdezték, mi ez a kincs, amiért visszafutott a lángok közé. – Nem is tudom – felelte Puxus -, de szép… és könyv. Hogy ne legyek egyedül az éjszakában.”

Ez a bekezdés annyira hűen jellemzi Szerb Antal hozzáállását a világhoz és az irodalomhoz (bár nála ez a kettő szinte ugyanaz), hogy gyakorlatilag nem is kellene semmit írnom. De valahogy mégsem tudom szavak nélkül hagyni ezt a figurát, aki a huszadik századi magyar irodalom, ha nem is a legjobb, de kétségkívül legszimpatikusabb alakja.

Azt olvastam, egyszer úgy nyilatkozott, nem szereti, ha irodalomtudósnak nevezik, hiszen ő író, akinek az irodalom a témája. És tényleg, esszékötetei, történelmi témájú írásai többek egyszerű esszéknél. Miért? Mert Szerb Antal igazi fanatikus, igazi irodalmi-történelmi polihisztor, mindenről tud, mindenkiről ismer valami izgalmas kis adatot, ezzel teljesen emberivé, minden szárazságot nélkülözővé varázsol bármilyen témát. És persze az sem elhanyagolható, hogy Szerb Antal tehetséges író: egyetlen mondattal, bekezdéssel képes hangulatot teremteni, változtatni, festeni.

A Királyné nyaklánca például arról szól, hogyan csalt ki egy igen élelmes szélhámos Rohan kardinálistól, az ancien régime egyik leggazdagabb urától hatalmas vagyont a királyné, Marie Antoinette nevében, ezen az esemény-sorozaton keresztül vizsgálja meg Szerb Antal azokat az okokat, amelyek végül a francia forradalomhoz vezettek. Megismerjük a főszereplőket, az eseményeket, és hatásukat, de nem is ez a lényeg: Szerb Antal, mint irodalmár, igazi világpolgár. Mindenhol, minden korban otthon van, mindenkit ismer, ráadásul egész jól: mindenkiről van valamilyen története, érdekessége. Véleményét sem titkolja szereplőiről: polgári józanságával és műveltségével kineveti a nagy szemfényvesztőt, Cagliostrot, de a benne lakozó kalandvágyó író valahol csodálja. Azonban sosem részrehajló, nem ostorozza a régi rendet, nem isteníti az újat. Egy korról ír, ami szép volt, de idejétmúlt, a tudós semlegességével, de a rajongó szeretetével – ez a kettőség az, ami Szerb Antal műveit gyakran jellemzi, és ami miatt ilyen szórakoztató, bármiről ír is.

Akár az irodalomról is. A varázsló eltöri pálcáját nagyrészt irodalmi témájú esszéket tartalmaz, még akkor is, amikor nem, hiszen igazi könyvemberként Szerb Antalnak mindenről a versek-regények világa jut eszébe, írjon bár az ókori görögökről vagy az angol újságokról. Ezekben a rövidebb tanulmányokban egy irodalmi-művészeti témáról, vagy valamilyen íróról-költőről beszél. Szerb Antal ott sétál Goethe mellett, amikor Weimar utcáit rója, együtt borong Berzsenyivel vidéki kúriájában, reménytelenül szerelmes Hölderlinnel – és így valamennyire mi is ott lehetünk vele.

És hogy miért ennyire szimpatikus? Mert mindig derűs, pozitív, reménykedő, a ’30as évek végén-a ’40es évek elején is, amikor nem sok oka volt a derűre, hiszen zsidó származása egyre kilátástalanabbá tette helyzetét. Az ekkor keletkezett esszékben burkoltan megjelenik a bírálat, az értelmiségi elemi tagadása a nácizmus barbársága ellen, azonban annyira finoman, hogy gyakorlatilag csak akkor vehető észre, ha utánagondol az ember. Helyzetének fájdalmasságáról is csak annyit ír szerényen, de mégis brutálisan fájdalmasan: “…mióta nem szabad már külföldre utaznom…” de azért reménykedik, hogy egyszer majd megváltozik a helyzet. Hazafisága is szimpatikus, nem harsány, melldöngető, de rendkívül büszke. Magyarságát nem tagadja meg, sosem szűnik meg büszke lenni rá, sőt, a magyarság, a magyar lét mindig központi elem, mindig érezzük a háttérben, hogy Szerb Antal magyar író, mindig megjelenik hasonlítási alakként egy magyar író. Ritkán találni ilyet manapság. De embersége, szelíd humánuma is keresztülsüt írásain. Szerb Antal csodálatos figura, a könyvek középkori lovagja irodalmunkban.

(regényeiről majd legközelebb)

Ez az a regény, ahol Heller elkezdett valami igen érdekes droggal kísérletezni.

Persze nyilván nem ez történt, egyszerűen csak Mr. Heller úgy döntött, megválik minden hagyományos regényszerkesztési elvtől. Nincs logikusan felépített, összefüggő történet, nincs cselekmény. Hogy akkor mi van? Két fő téma, és az azokból előburjánzó gondolatfolyam, amelyeket hosszabb-rövidebb részletekben ismerhetünk meg. Olyan az egész, mintha valamilyen futurisztikus gép rögzítette volna az író gondolatait, és regény formájában papírra vetette volna. Nyilván ez mondjuk Dan Brown esetében nem lenne ilyen izgalmas, de szerencsére ezt a gépet Joseph Helleren tesztelték.

“Az ördög hollandusokat szarik.”

 Rembrandt, a híres holland festő, aki éppen a Homérosz mellszobra felett elmélkedő Arisztotelészről fest képet, aki azon elmélkedik, hogyan lehet egy ilyen kapzsi szemétláda, mint Rembrant, ilyen remek festő, és hogy mit szólna most Platón, ha látná, aki általában Szókratész tanításain elmélkedett, akit nem ismernénk, ha Platón nem írt volna róla, és akinek feltehetőleg nem igazán tetszett volna Rembradt viselkedése, aki azonban csak a korabeli holland viszonyoknak kívánt megfelelni, amelyek azonban feltűnően hasonlítanak a huszadik(és huszonegyedik) századi USA viszonyaira, amely pedig mintha a fénykor Athénjának tükörképe lenne…

 Szóval nagyjából ilyen a regény, és ez csak egy nagyon rövid vázlat, az egész még százfelé elágazik, Diogenestől, a legcoolabb görög filozofustól Rembrandt szerelmi életén át egészen Athén bukásáig, és tovább. Mindez természetesen Heller összetéveszthetetlen stílusában.

Mindenesetre aki elolvassa, készüljön fel rá, hogy sosem fog ugyanúgy nézni Rembradtra, vagy a görög filozófusokra, mint azelőtt.

Záróra (Closing Time)

Yossarian Visszatér!

Igen, ez a regény a Catch 22 folytatása, Yossariannal, Milo Minderbinderrel, a Lelkésszel, Sammy Singerrel (ő volt Yossarian faroklövésze) és egy rakás új karakterrel. Heller úgy gondolta, megmutatja, mit egy cseppet sem változott Yossarian a huszadik század küszöbén.

Természetesen megpróbál életben maradni, és ez a ’90-es évek végén sem sokkal könnyebb, mint a második világháborúban. Hősünk már legalább 70 éves, és mindenféle szörnyű betegség les rá, ráadásul minden bizonnyal a kormány, a katonaság és az elnök is a fejére pályázik. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy mindenféle fiatal ápolónőivel szűrje össze a levet. Leginkább fia jövője aggasztja, akinek még a 30as éveiben sincs róla fogalma, mit akar kezdeni az életével. Anyagi gondjai nincsenek, hiszen csendestárs Milo vállalkozásában, aki dörzsöltebb, mint valaha, újrafesthető cipőt, nemlétező lopakodót és hasonlókat árul a katonaságnak. Tappman lelkész pedig továbbra is szerencsétlen: pechjére nehézvizet pisil, ami a hidrogénbomba rendkívül drága alapanyaga, így a katonaság földalatti vonaton szállítja fel-alá az országban, megpróbálva rájönni, hogy mi okozza ezt a sajátos állapotot. Ez a nagyjából lineáris Yossarian-féle szál a jelenről szól: Heller főleg Yossarian szemén keresztül mutatja be ezt az ismerős, őrült világot. Ez a viccesebb, groteszkebb szál, Heller itt éli ki őrült poénjait és kifordított logikájú gondolatait. Itt jelenik meg a mű egyik legfontosabb szimbóluma, a hatalmas buszpályaudvar és pokoli földalatti járatrendszere  - itt gyülekezik az az embertömeg, amely nem találja helyét a világban, a hajléktalanok, a tolvajok, a kurvák. Igazi eltúlzott, óriássá növelt szimbóluma ez világunknak, a dekadencia, a romlás, a pusztulás helyszíne. Végül egy nagyszabású haláltáncban itt fonódnak össze a történet szálai.

“My feelings lay with Yossarian, who was humorous and quick, a bit wild but, like me, a big-city boy, who would rather die than be killed . . . and had made up his mind to live forever, or at least die trying.”

A másik oldal pedig mintegy ennek a jelennek szolgáltat múltat: Sammy Singer és barátja, Lew Rabinowitz élettörténetét ismerhetjük meg egészen Coney Island-i gyermekkoruktól kezdve… a regény végéig, amit nem akarok lelőni. Lew és Sammy két rendkívül emberi, szerethető figura – hősöknek nem nevezném őket, mert ez azért elég nagy túlzás lenne, de kétségkívül Heller legszimpatikusabb figurái. Igazi valószínűtlen barátság az övék, hiszen Sammy egy nyápic intellektüel, míg Lew egy robosztus munkás. Ez a szál – a sok szerencsétlenség ellenére, ami őket éri – Hellertől szokatlanul jó érzésű, pozitív, és borzasztóan életszagú – nem lepődnék meg, ha tele lenne önéletrajzi elemekkel. Tulajdonképpen Lew és Sammy sorsán keresztül ismerhetjük meg, hogy jutott el a világ, oda, ahova.

És Hellernek ez a cél nagyon nem tetszik. Kíméletlen cinizmussal ront neki mindennek és mindenkinek. Csak egy példa: az Egyesült Államok elnöke elmebeteg, legnagyobb szórakozását a videójátékok jelentik, és szereti magát Kis Pöcsnek hívatni. Ez a nagy kétely és pesszimizmus végigvonul az egész regényen, egészen a (sejthető) végkifejletig.

Szóval Heller utolsó előtti regénye számomra jobb, mint az összes többi. Talán a kortárs téma, az emberi hang, a csúcsra járatott fekete humor miatt – nem tudom. Mindenesetre salátává olvastam, és azóta sem tudom megvenni sehol.

Két tipikus orosz író mesteri, filozófiai vizsgálódástól sem mentes regénye az életről, a világmindenségről, meg mindenről.

Két dolgot ígér a magyar kiadás fülszövege: kalandokat és válaszokat. Egyiket sem kapjuk meg, legalábbis nem a hagyományos módon. És ez remek dolog. Ugyan van néhány tipikus sci-fi helyszín (titokzatos laboratórium, titokzatos katonai bázis, titokzatos város), de ezeket annyira zseniálisan atipikusan játsza meg a két író, hogy öröm olvasni – szó sincs  a hagyományos értelemben vett kalandról.  A Sánta sors tipikusan az a regény, amit a hangulat, a stílus, a jelenetek, és a szerkezet visz a hátán a sodró kalandok helyett.

Két párhuzamos szál fut, két író a főhős: Feliksz Szorokin és Viktor Banyev. Sok közös van bennük: mindketten lázadók, mindketten a nem-kitaposott ösvényeket keresik. A módszereik azonban nagyban különböznek: míg Szorokin teljesíti kötelességét, és csak titokban dolgozik főművének tartott Kék Dossziéján és alkoholba fojtja bánatát, addig Banyev szembeköpi az Elnök urat, és alkoholba fojtja bánatát. Rendben, ebben az utóbbibab nem különböznek, de végülis mindketten oroszok. Tehát az ő kalandjaikat kísérhetjük figyelemmel: Szorokin éli a moszkvai író meglehetősen egyhangú életét, amíg egy szomszédja meg nem kéri valamire, amiből aztán mindenféle bonyodalmak származnak; Banyev pedig szülővárosába vonul el az elnök úr haragja elől, ahol mellesleg volt felesége és lánya is él, azonban ő sem élhet nyugodtan napi üveg ginjének – hamarosan egyre nagyobb furcsaságok történnek, és úgy tűnik, a város melletti katonai táborban élő leprások a felelősek. Egy fejezet Szorokiné, egy Banyavé, és a két szál csak az utolsóelőtti fejezetben fonódik össze, egy számomra igen meglepő trükkel, ami egyébként visszagondolva kifejezetten nyilvánvaló.

A mű stílusa valahol Dosztojevszik és Dashiell Hammett között mozog. Ez a kijelentés elsőre furának tűnhet, de igazából nem az. A filozofikus töltetű realista próza és a noir-hangulat remekül megfér egymással. Míg az egész regény például egy fejezetnyi gondolatsorral kezdődik az írásról (ez visszatérő téma), és a szereplők előszeretettel kezdenek el valami teljesen odanemillőről beszéni, addig Banyev Philip Marlowe-t megszégyenítve vedel, ráadásul állandóan esik az eső, és második főhősünk állandó harcban áll gyakorlatilag mindenkivel. Az egész regényt rendkívül fura, pesszimista hangulat hatja át, végig olyan érzésünk van, hogy valami nincs rendben ezzel a világgal.

 Ami nem is csoda, tekintve, hogy a regény 1986-ban jelent meg, a Szovjetunióban. Sztrugackijék a brezsnyevi, minden elvtől, reménytől megfosztott, pusztuló, széteső Szovjetunióban éltek, és fogalmuk sem lehettet róla, hogy 3-4 év múlva micsoda változásokat fognak megélni. Legfeljebb remélhették, és az a regény vezérgondolata: remélni.

Felállíthatnék még rengeteg párhuzamot, értelmezést (lehetne az egészet politikai irányregényként is értelmezni, és talán nem is lenne nagy hülyeség), de felesleges. A Sánta sors zseniális könyv, és minden sci-fi rajongónak ajánlott, aki el tudja viselni, hogy néha hosszú oldalakon keresztül nem történik semmi.