Neal Stephenson a cyberpunk egyik legnagyobb szerzője (bár sokan vitatják, mennyire tartozik ebbe a kategóriába, de ezt most hagyjuk). Ő követte el az alapműnek számító Snow Crash-t (ez már magyarul is olvasható), amelyben egy Hiro Protagonist nevű virtuál-szamuráj génmódosított aluet bálnavadászokat üldöz. Miről is szólhatna kettővel a Snow Crashra következő műve mint… a második világháborúról?
Három (vagy három és fél) főszereplőt mozgat ugyanis Stephenson:
Az első Lawrence Pritchard Waterhouse, teljes mértékben kitalált, tehát zseniális kódfejtő, aki a Csendes-óceáni hadszíntéren igyekszik kideríteni, mire készülnek a japánok. Ő a tipikus őrült tudós, azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy a könyv vége felé orgonajáték közben (!) feltalálja a számítógépet (!!). Mivel Waterhouse borzasztóan értékes információkkal bír, ezért nem szabad az ellenség kezei közé jutnia – az ő fejezeteiben szinte egyáltalán nem látunk harcot, kapunk viszont helyette rengeteg… matematikát. Stephenson valami elvetemült sugallattól vezérelve telerakta ezeket a fejezeteket mindenféle matematikai fejtegetéssel, ezeket azonban olyan ügyesen és szórakoztatóan vezeti elő, hogy még egy abszolút laikus (én) sem érzi magát elveszve, sőt. Vegyünk egy példát: Waterhouse szerelmes lesz. Egy átlagos regényben ezt mindenféle, többé vagy kevésbé kreatív leírások mutatnák be, mennyire szép volt a lány, stb. stb. Itt viszont kapunk egy kábé ötoldalas matematikai okfejtést, grafikonokkal, képletekkel, egyenletekkel, hogy ha Waterhouse naponta kétszer látja Maryt, akkor az x variábilis két fokot felmegy, ezzel majdnem eléri az y értéket, mely az optimális boldogságot jelzi, és így tovább. Borzasztóan hangzik, de igazából nagyon vicces és eredeti megoldás, és Stephenson rengetegszer elsüti.
Bobby Shaftoe Waterhouse tökéletes ellentéte, igazi tökös US Marine, aki nem ilyed meg semmitől. Az ő fejezeteiben van néhány harcos rész, de azért nem bővelkedünk ilyenekben: Bobbyt a könyv első felében ide-oda küldözgetik a világháborús Európában; tökéletesen felesleges küldetéseket teljesít, ilyesmi. Mivel ő a könyv legcoolabb szereplője, ezeket a részeket már a zseniális, bár teljesen irreális dialógusokért érdemes elolvasni, komolyan mondom, régen olvastam ilyen magas szintre fejlesztett wiseguy-dumákat.
A harmadik főszereplő L. P. Waterhouse unokája, Randall Lawrence Waterhouse, aki egy igazi modern kocka, szerepjátékos, programozó, IT-guru. Ő és barátságos üzleti partnerei egy igen homályos adat-mennyország létrehozásán dolgoznak egy nemlétező délkelet-ázsiai szigeten. Ő a modern technológia embere, aki mindenhová magával viszi laptopját – nála főként a különféle cyberpunk-dolgok vannak előtérben, bár ez a dolog itt egyáltalán nem azt jelenti, mint a Snow Crash-nél, nincs disztópikus jövő vagy hasonlók, egyszerűen sok a jövő idejű dolog, amiken az író előszeretettel elgondolkozik.
Nos, ez így leírva egész egyszerűnek tűnik, de igazából nagyon nem az. Fontos megjegyezni, hogy ez a regény egy 900-egynéhány oldalas monstrum, ráadásul iszonyat kicsi betűvel van szedve: több, mint egy hónapon keresztül olvastam, pedig általában egy hat-hétszáz oldalas könyv sem tart tovább két hétnél nálam. Jellemző egyébként az egészre a monumentalitás, az apró és felesleges részletekbe való brutális belemenés. Ez nem annyira negatívum, inkább stílusjegy: akinek nem tetszik, hogy gyakorlatilag nincs koherensen összefűzhető történet, hogy sok mindennek egyáltalán nincs értelme (és előre szólok, nem is lesz a későbbi fejezetek ismeretében sem), hogy Stephenson olyan elmebeteg részleteket is simán oldalakon keresztül taglal, mint Waterhouse egyik üzlettársának Playboyba küldött erotikus újságcikke (!). Biztosan lesznek, akik azt mondják, túlírt, simán meg lehetett volna húzni, és igazából ez így is van, de az egész mégis valami sármos kiszámíthatatlanságot kölcsönöz a regénynek. Azt már meg sem említem, hogy sok történeti elemnek egyszerűen nincs értelme, látszik, hogy csak azért vannak, mert Stephenson még erről is akart beszélni pár szót.
Bevallom, én is úgy gondoltam párszor, hogy nem olvasom tovább ezt a katyvaszt, de a stílus, a remek ötletek, az igazán szerethető karakterek (egy hónap együttlét után már szinte hiányoznak) végül fenntartották az érdeklődésem. Aki szeretne egy igazán eredeti világháborús regényt olvasni, annak mindenképp ajánlom, de szólok előre, türelem azért kell hozzá, és igen erős angoltudás.
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban megtalálható egyébként, én is onnan szereztem.
