Invisibles. A sorozat, aminek ötletét idegen lények súgtak Morrison fülébe, amikor Katmanduban vakációzott. Bár az is lehet, hogy csak igen keményen betépett.
Tulajdonképpen kisebb csoda, hogy egy olyan sorozat, mint az Invisibles, egyáltalán létrejöhetett. Elképzelem, ahogy Morrison felvázolja a terveket a Vertigo szerkesztőjének: “És akkor a harmadik évadból senki nem fog érteni semmit, de végig nagyon cool lesz az egész…” Nyilván Morrison volt már akkora név a szakmában, hogy simán odaadjanak neki egy havi címet a Vertigónál, de azért akkor sem semmiség ez a dolog. Egyébként majdnem kinyírták a sorozatot, amikor Morrison az Arcadia storylinenal elijesztette az olvasók felét, de a szerencse és a maszturbáló olvasók révén végül megmenekült az Invisibles.
Nem véletlenül tartja azonban főművének Morrison ezt a monstrumot – még azt is állítja, hogy a sorozat mágikusan befolyásolta. Tény, iszonyatosan beteg lett írása közben, és miután felépült, teljesen más ember lett belőle – legalábbis ő így hiszi. Tényleg egyfajta pályafutás-összegző dolog ez a sorozat: összesíti Morrison punk attitűdjét, szürrealista-dadaista történetvezetését, popkultúra iránti elkötelezett rajongását, meg még egy rakás más alapötletet, ami most nem jut eszembe. King Mob és csapata egészen brutálisan elmebeteg dolgokat él át: elég, ha csak az alapszituációt nézzük: Jack Frost, aki igazából nem is Jack Frost, hanem Dane McGowan (természetesen skót, mint Morrison) utál mindent a világban – utálja magát a világot, ráadásul néha halott Beatles-tagokat lát társalogni a Temze partján. Mindenféle bajba kerül, aztán King Mob, a Láthatatlan-sejt vezetője kiszabadítja az agymosó-javítóból… majd a sorsára hagyja. Találkozik egy hajléktalannal, aki beavatja a világ rejtelmeibe… aztán kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ez mondhatni központi motívum, sőt, az egyetlen központi motívum. Fedősztori fedősztori hátán… ráadásul Morrison olyan ügyesen csavargatja ide-oda a dolgokat, hogy már éppen azt hisszük, értjük a sztorit, amikor történik valami, ami teljesen aláás mindent, amit eddig hittünk. Jó szimbólum talán az egésznek a sorozatban többször is elsütött vallatási technika: az áldozatba fecskendeznek egy szérumot, amelytől az elé tartott, kis táblára írt szavakat valósnak érzékeli: tehát ha az van a papíron, hogy “levágott ujj”, akkor úgy látja, mintha levágták volna az ujját, stb. Ez a valóság-fikció-művészet keveredés több formában is jelen van, amiket azonban már spoileres lenne említeni, ez azonban csak az egyik fontos elem. A másik a zseniálisan burjánzó szürrealista-dadaista narratíva, ami miatt azt mondom, hogy ez az a mű, aminél Morrison sose fog jobbat létrehozni: groteszkül kifacsart szimbólumok, egymásba fonódó történetszálak… hihetetlenül beteg az egész minden szempontból. Nekem külön tetszik, hogy a rajz ügyesen ellenpontozza ezt: több rajzolót végigjárt a sorozat, de mindegyikük az általam favorizált, nagyjából reális, mégis a valóságtól tisztes távolságot tartó technikát használja, ezzel ellensúlyozva a történet borultáságát.
Kinek ajánlanám az Invisiblest? Elsősorban akinek tetszettek Morrison más, nem mainstream munkái, különösen az olyanok, mint a Doom Patrol, vagy a Kill Your Boyfriend – de tulajdonképpen bárkinek, aki vonzódik az átlagtól eltérőhöz, a beteghez, a szürreálishoz. Nem lesz egyszerű dolog, főleg a harmadik “évad”, de azért összességében nem annyira szürreális az egész, mint az Arkham Elmegyógyintézet, rengeteg cool jelenet van, remek párbeszédek, stb., szóval bárki tegyen vele próbát, akit nem csak a pizsamát kívül hordó fickók balhéi érdekelnek.
