100 töltény, egy pisztoly, és az esély, hogy megúszd – ezt kínálja Graves ügynök. Kérdés, hogy élsz-e a lehetőséggel.
Ez a lehetőség a bosszúé, méghozzá a következmények nélküli bosszúé. Te mit tennél, ha büntetlenül bosszút állhatnál azon, aki tönkretette az életed? Képes lennél gyilkolni, esetleg kegyelmezni? Ezek a 100 Bullets nagy kérdései. Kegyelem, vagy halál? Erről van szó akkor is, amikor megismerjük a történet igazi fókuszát, hiszen a táskás balhé csupán egy évszázadokon átívelő, világméretű összeesküvés háttere.
A Trust nevű szervezet 13 családja végrehajtotta az emberiség leghatalmasabb bűntényét, megváltoztatva ezzel az egész világ történelmét. És hogy az így beállt törékeny status quo fennmaradhasson, létrehoztak egy szervezetet, amely megvédi a Trustot önmagától. A Minutemanek évszázadokon át fenntartották a Trust békéjét: ügyvédek, bírók és hóhérok egy személyben. Azonban a Trust hirtelen úgy dönt, nincs többé szüksége rájuk, és kiadja a likvidálási parancsot. Graves ügynök -érthető módon- nem túl boldog, azonban nem is hagyja magát ilyen könnyen elintézni. Mi lesz a vége, bosszú vagy kegyelem? Mi Graves ügynök célja? Egyáltalán tényleg az van, amit mindenki gondol? Mi a fene történik most? Ezek a leggyakrabban felvetett kérdések.
Próbáltam minél ködösebben fogalmazni, hogy ne lőjek le túl sok poént – és hogy alkalmazkodjak a sorozat hangulatához, hiszen a kétértelműség alapvető elem. Azzarello az összekötő motívumok olyan hálóját építi fel, amit még soha, sehol nem láttunk: készüljünk fel az utalások, a double entendre, a kettős jelentés olyan szintű és mértékű használatára, amit még sose láttunk. Kicsit olyan ez, mint a Watchmen „minden mindennel összefügg”-rendszere, csak sokkal nagyobb skálán. Lehet, hogy egy elsőre érthetetlen mondat tizen-egynéhány rész múlva nyer majd magyarázatot; lehet, hogy egy utalást a múltra csak a későbbi számok ismeretében értünk majd meg, de egy egyszerű üdvözlés(!) is kettős értelmű lehet. A képek is állandó párbeszédet tartanak, nézzük meg rögtön az első és a második oldalt.
A forma is ezekre az utalás-játékokra épül. 100 golyó – 100 rész, 13 TPB – 13 Trust-család, és ez még csak a kezdet. Az események általában két síkon játszódnak, ezek majdnem mindig egymás tükörképei. A Trust, Graves és a többiek játszmáit gyakran aláfesti egy „hétköznapi” történet – ez lehet tipikus „táskás” bosszú-sztori, de sokszor egyszerű gengszterekről van szó. A két rész aránya sem állandó, van, amikor az átlagemberek kapnak hangsúlyt, és a „nagyok” háttérbe vonulnak, van, hogy meg sem jelennek, de -főleg később- kapunk tisztán sztori-orientált részeket is. A hangulat mellett ezek a mini-sztorik a sorozat legfőbb erősségei: Azzarello és Risso pár ecsetvonással olyan mellékszálakat-szereplőket teremt, amilyenekről más írók főszereplőként is csak álmodnak.
…aki itt egyértelműen Graves ügynök. Ugyan nem jelenik meg minden számban, de monolitszerű alakja így is ott áll fenyegetően minden egyes szám hátterében.
Hasonlóan zseniális alak az összes Minuteman. Azzarello igazi mitikus hősökként ábrázolja őket – olyan jelenlétük van, mintha hat Clint Eastwood játszaná őket egyszerre. Az átlagember jobb esetben szemlélő, rosszabb esetben áldozat az istenek játékában, de részvevő sosem. A pszichopata állat Lono, a hideg Cole, az önpusztító Jack – mindannyiuknak biztos helye van a legemlékezetesebb képregény-szereplők csarnokában.
Mindez persze mit sem érne Eduardo Risso rajza nélkül. Sehol nem láttam még ilyen szoros összekapcsolódást rajz és történet között – olyan, mintha nem is lenne külön író és rajzoló. Ha a 100 Bulletsra gondolok, gyönyörű nőkre, marcona férfiakra, villogó szemekre, pisztolyokra, vakító napsütésre, sötét külvárosra, tekergőző füstre gondolok, és nem szavakra, mondatokra, ahogy mondjuk a Watchmennél. Nem mondható el, mennyire tökéletesen adja vissza Risso rajza ezt a zseniális noir sztorit – és főleg hangulatot, ezt látni kell. Részletezhetném még: mennyire szépen rajzol hajat, bőrt, testet, csipkét, eget, ruhát, mennyire valószerű, mégsem túl reális, de nincs értelme, a képek magukért beszélnek.
Nyilván ha nem vagy olyan noir-mániás, mint én, akkor mindez nem fog annyit jelenteni, sőt, esetleg belezavarodsz a tekergőző történetbe, megunod a folyamatos wisecracket, vagy azt, hogy gyakorlatilag egyetlen igazán pozitív karakter sincs, de ha neked is Raymond Chandler a kedvenc íród, akkor irány a 100 Bullets világa, mert ez maga a Chandler-mennyország.
