A Csábító Fátyla mögött elterülő Külső Világok között megjelenik egy csavargó. A Pokolszem felé száguldó Worlorn – mert így nevezik el – röpke ötven standard éven át lakhatóvá válik. A tizennégy Külső Bolygó úgy dönt, nagyságukat bizonyítandó, hatalmas, egy évtizeden át tartó fesztivált rendeznek a halálra ítélt planétán: minden kultúra egy-egy várost épít; közösen ünneplik erejük, gazdagságuk, tudásuk. Azonban eltellik tíz év, és Worlorn nappala hamarosan alkonyatba fordul; a fagyos halálába rohanó világon befejeződik a fesztivál, és nem marad más, csak az elhagyott városok néhány kései lakója… és néhány ragadozó.
Azt hiszem (legalábbis remélem), sikerült érzékeltetni, hogy George R. R. Martin első, 1977-ben megjelent regénye sem rendelkezik kevésbé hangulatos háttérrel, mint a Tűz és Jég Dala-ciklus. Nem csak Worlorn pusztuló világát ismerjük meg, hanem a Kavalaarok kultúráját, mítoszait, történelmét is, ugyanis a mű ezek körül forog. Dirk t’Larien rég elhagyott szerelme, Gwen Delvano hívására érkezik erre az elhagyott bolygóra, ahol azonban nem kis meglepetés várja: Gwen megházasodott, méghozzá egy Kavalar “nemes’ lett a férje, Jaantony Riv Wolf high-Ironjade Vikary. Azonban van a képben még egy férfi, Garse Ironjade Janacek, a férj teynje: ez a lefordíthatatlan szó egy olyan élethosszig tartó köteléket jelent, aminél a Kavalaroknál nincs erősebb. A “feleség” Gwen, a kettejük közös tulajdona: tulajdon, és ebből a helyzetből nagyon szeretne szabadulni. Ekkor érkezik meg Dirk. Röviden, mindenféle terjengősségtől mentesen ismerhetjük meg azt a kultúrát, ami ezt a különös helyzetet szülte: nincs szájbarágós magyarázgatás, beszélgetésekből, feljegyzésekből, és Dirk megfigyeléseiből magunk illeszthetjük össze a részeket. Tehát a háttér nagyon rendben van. Azonban a mese…
…már kevésbé. Először is, Dirk t’Larien, a főszereplő a regény felében, de inkább háromnegyedében igazi idegesítő seggfej. Ráadásul ebből az első negyedben állandóan siránkozik: hová lett a szerelem, mi történt az elveszett boldogsággal, hasonlók. Martin remek, kifejezetten lírai stílusa néha már túlzásokba csap át – van egy rettentően unalmas 50-100 oldal, ami szerintem borzasztóan túlírt, sokkal rövidebben és hatásosabban is el lehetett volna intézni az egészet. És Dirk annyira béna és idegesítő, hogy az ember ellene drukkol, ami azért nem túl kecsegtető egy pozitív hős esetében. Nyilván ez egy szükséges elem, de akkor is rendesen elcseszi az első 150 oldalt. Általánosan elmondható, hogy a jellemek -néhány kivételével- kidolgozatlanok, nincsenek igazi, hihető motivációk. Viszont a remek stílus azért nagyrészt kárpótol a kicsit kiforratlan történetvezetésért, Martin elbeszélői ereje cseppet sem kisebb, mint a későbbi regényeiben. Ráadásul később igencsak helyrejönnek a dolgok, kapunk a végére egy rakás remek jelenetet, a lezárás pedig kifejezetten zseniális.
Szóval nem véletlenül van a regény hátulján az: “A Trónok harca nagy sikerű írójától”, és nem a Trónok Harcán az, hogy a “Dying of the Light nagy sikerű írójától” – néhol vontatott, kicsit idegesítő, de nagyrészt remek olvasmány, ráadásul fel-felcsillan az a Martin, akit a SoIaF-ból ismerünk: ha az tetszett, akkor ez is biztosan fog.
