Képzeljétek el (Picture This)
Ez az a regény, ahol Heller elkezdett valami igen érdekes droggal kísérletezni.
Persze nyilván nem ez történt, egyszerűen csak Mr. Heller úgy döntött, megválik minden hagyományos regényszerkesztési elvtől. Nincs logikusan felépített, összefüggő történet, nincs cselekmény. Hogy akkor mi van? Két fő téma, és az azokból előburjánzó gondolatfolyam, amelyeket hosszabb-rövidebb részletekben ismerhetünk meg. Olyan az egész, mintha valamilyen futurisztikus gép rögzítette volna az író gondolatait, és regény formájában papírra vetette volna. Nyilván ez mondjuk Dan Brown esetében nem lenne ilyen izgalmas, de szerencsére ezt a gépet Joseph Helleren tesztelték.
“Az ördög hollandusokat szarik.”
Rembrandt, a híres holland festő, aki éppen a Homérosz mellszobra felett elmélkedő Arisztotelészről fest képet, aki azon elmélkedik, hogyan lehet egy ilyen kapzsi szemétláda, mint Rembrant, ilyen remek festő, és hogy mit szólna most Platón, ha látná, aki általában Szókratész tanításain elmélkedett, akit nem ismernénk, ha Platón nem írt volna róla, és akinek feltehetőleg nem igazán tetszett volna Rembradt viselkedése, aki azonban csak a korabeli holland viszonyoknak kívánt megfelelni, amelyek azonban feltűnően hasonlítanak a huszadik(és huszonegyedik) századi USA viszonyaira, amely pedig mintha a fénykor Athénjának tükörképe lenne…
Szóval nagyjából ilyen a regény, és ez csak egy nagyon rövid vázlat, az egész még százfelé elágazik, Diogenestől, a legcoolabb görög filozofustól Rembrandt szerelmi életén át egészen Athén bukásáig, és tovább. Mindez természetesen Heller összetéveszthetetlen stílusában.
Mindenesetre aki elolvassa, készüljön fel rá, hogy sosem fog ugyanúgy nézni Rembradtra, vagy a görög filozófusokra, mint azelőtt.
Záróra (Closing Time)
Yossarian Visszatér!
Igen, ez a regény a Catch 22 folytatása, Yossariannal, Milo Minderbinderrel, a Lelkésszel, Sammy Singerrel (ő volt Yossarian faroklövésze) és egy rakás új karakterrel. Heller úgy gondolta, megmutatja, mit egy cseppet sem változott Yossarian a huszadik század küszöbén.
Természetesen megpróbál életben maradni, és ez a ’90-es évek végén sem sokkal könnyebb, mint a második világháborúban. Hősünk már legalább 70 éves, és mindenféle szörnyű betegség les rá, ráadásul minden bizonnyal a kormány, a katonaság és az elnök is a fejére pályázik. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy mindenféle fiatal ápolónőivel szűrje össze a levet. Leginkább fia jövője aggasztja, akinek még a 30as éveiben sincs róla fogalma, mit akar kezdeni az életével. Anyagi gondjai nincsenek, hiszen csendestárs Milo vállalkozásában, aki dörzsöltebb, mint valaha, újrafesthető cipőt, nemlétező lopakodót és hasonlókat árul a katonaságnak. Tappman lelkész pedig továbbra is szerencsétlen: pechjére nehézvizet pisil, ami a hidrogénbomba rendkívül drága alapanyaga, így a katonaság földalatti vonaton szállítja fel-alá az országban, megpróbálva rájönni, hogy mi okozza ezt a sajátos állapotot. Ez a nagyjából lineáris Yossarian-féle szál a jelenről szól: Heller főleg Yossarian szemén keresztül mutatja be ezt az ismerős, őrült világot. Ez a viccesebb, groteszkebb szál, Heller itt éli ki őrült poénjait és kifordított logikájú gondolatait. Itt jelenik meg a mű egyik legfontosabb szimbóluma, a hatalmas buszpályaudvar és pokoli földalatti járatrendszere - itt gyülekezik az az embertömeg, amely nem találja helyét a világban, a hajléktalanok, a tolvajok, a kurvák. Igazi eltúlzott, óriássá növelt szimbóluma ez világunknak, a dekadencia, a romlás, a pusztulás helyszíne. Végül egy nagyszabású haláltáncban itt fonódnak össze a történet szálai.
“My feelings lay with Yossarian, who was humorous and quick, a bit wild but, like me, a big-city boy, who would rather die than be killed . . . and had made up his mind to live forever, or at least die trying.”
A másik oldal pedig mintegy ennek a jelennek szolgáltat múltat: Sammy Singer és barátja, Lew Rabinowitz élettörténetét ismerhetjük meg egészen Coney Island-i gyermekkoruktól kezdve… a regény végéig, amit nem akarok lelőni. Lew és Sammy két rendkívül emberi, szerethető figura – hősöknek nem nevezném őket, mert ez azért elég nagy túlzás lenne, de kétségkívül Heller legszimpatikusabb figurái. Igazi valószínűtlen barátság az övék, hiszen Sammy egy nyápic intellektüel, míg Lew egy robosztus munkás. Ez a szál – a sok szerencsétlenség ellenére, ami őket éri – Hellertől szokatlanul jó érzésű, pozitív, és borzasztóan életszagú – nem lepődnék meg, ha tele lenne önéletrajzi elemekkel. Tulajdonképpen Lew és Sammy sorsán keresztül ismerhetjük meg, hogy jutott el a világ, oda, ahova.
És Hellernek ez a cél nagyon nem tetszik. Kíméletlen cinizmussal ront neki mindennek és mindenkinek. Csak egy példa: az Egyesült Államok elnöke elmebeteg, legnagyobb szórakozását a videójátékok jelentik, és szereti magát Kis Pöcsnek hívatni. Ez a nagy kétely és pesszimizmus végigvonul az egész regényen, egészen a (sejthető) végkifejletig.
Szóval Heller utolsó előtti regénye számomra jobb, mint az összes többi. Talán a kortárs téma, az emberi hang, a csúcsra járatott fekete humor miatt – nem tudom. Mindenesetre salátává olvastam, és azóta sem tudom megvenni sehol.
