Arkagyij és Borisz Sztrugackij – Sánta sors

Két tipikus orosz író mesteri, filozófiai vizsgálódástól sem mentes regénye az életről, a világmindenségről, meg mindenről.

Két dolgot ígér a magyar kiadás fülszövege: kalandokat és válaszokat. Egyiket sem kapjuk meg, legalábbis nem a hagyományos módon. És ez remek dolog. Ugyan van néhány tipikus sci-fi helyszín (titokzatos laboratórium, titokzatos katonai bázis, titokzatos város), de ezeket annyira zseniálisan atipikusan játsza meg a két író, hogy öröm olvasni – szó sincs  a hagyományos értelemben vett kalandról.  A Sánta sors tipikusan az a regény, amit a hangulat, a stílus, a jelenetek, és a szerkezet visz a hátán a sodró kalandok helyett.

Két párhuzamos szál fut, két író a főhős: Feliksz Szorokin és Viktor Banyev. Sok közös van bennük: mindketten lázadók, mindketten a nem-kitaposott ösvényeket keresik. A módszereik azonban nagyban különböznek: míg Szorokin teljesíti kötelességét, és csak titokban dolgozik főművének tartott Kék Dossziéján és alkoholba fojtja bánatát, addig Banyev szembeköpi az Elnök urat, és alkoholba fojtja bánatát. Rendben, ebben az utóbbibab nem különböznek, de végülis mindketten oroszok. Tehát az ő kalandjaikat kísérhetjük figyelemmel: Szorokin éli a moszkvai író meglehetősen egyhangú életét, amíg egy szomszédja meg nem kéri valamire, amiből aztán mindenféle bonyodalmak származnak; Banyev pedig szülővárosába vonul el az elnök úr haragja elől, ahol mellesleg volt felesége és lánya is él, azonban ő sem élhet nyugodtan napi üveg ginjének – hamarosan egyre nagyobb furcsaságok történnek, és úgy tűnik, a város melletti katonai táborban élő leprások a felelősek. Egy fejezet Szorokiné, egy Banyavé, és a két szál csak az utolsóelőtti fejezetben fonódik össze, egy számomra igen meglepő trükkel, ami egyébként visszagondolva kifejezetten nyilvánvaló.

A mű stílusa valahol Dosztojevszik és Dashiell Hammett között mozog. Ez a kijelentés elsőre furának tűnhet, de igazából nem az. A filozofikus töltetű realista próza és a noir-hangulat remekül megfér egymással. Míg az egész regény például egy fejezetnyi gondolatsorral kezdődik az írásról (ez visszatérő téma), és a szereplők előszeretettel kezdenek el valami teljesen odanemillőről beszéni, addig Banyev Philip Marlowe-t megszégyenítve vedel, ráadásul állandóan esik az eső, és második főhősünk állandó harcban áll gyakorlatilag mindenkivel. Az egész regényt rendkívül fura, pesszimista hangulat hatja át, végig olyan érzésünk van, hogy valami nincs rendben ezzel a világgal.

 Ami nem is csoda, tekintve, hogy a regény 1986-ban jelent meg, a Szovjetunióban. Sztrugackijék a brezsnyevi, minden elvtől, reménytől megfosztott, pusztuló, széteső Szovjetunióban éltek, és fogalmuk sem lehettet róla, hogy 3-4 év múlva micsoda változásokat fognak megélni. Legfeljebb remélhették, és az a regény vezérgondolata: remélni.

Felállíthatnék még rengeteg párhuzamot, értelmezést (lehetne az egészet politikai irányregényként is értelmezni, és talán nem is lenne nagy hülyeség), de felesleges. A Sánta sors zseniális könyv, és minden sci-fi rajongónak ajánlott, aki el tudja viselni, hogy néha hosszú oldalakon keresztül nem történik semmi.