Neal Stephenson a cyberpunk egyik legnagyobb szerzője (bár sokan vitatják, mennyire tartozik ebbe a kategóriába, de ezt most hagyjuk). Ő követte el az alapműnek számító Snow Crash-t (ez már magyarul is olvasható), amelyben egy Hiro Protagonist nevű virtuál-szamuráj génmódosított aluet bálnavadászokat üldöz. Miről is szólhatna kettővel a Snow Crashra következő műve mint… a második világháborúról?
Kategória: Uncategorized
Warren Ellis, a világ egyik legelismertebb -és mellesleg legjobb- képregényírója úgy döntött, a regényírással is megpróbálkozik. Nézzük, mi lett belőle.
Kategória: Uncategorized
Invisibles. A sorozat, aminek ötletét idegen lények súgtak Morrison fülébe, amikor Katmanduban vakációzott. Bár az is lehet, hogy csak igen keményen betépett.
Hosszú kihagyás után térek vissza (mentségemre: AzFeszt+gólyatábor elég mély nyomokat hagy az emberben), de rögtön a világ legelmebetegebb képregényével: ez itt a Tales Designed To Thrizzle, ami felülmúlja a dadaista mozgalom legvadabb álmait is.
Kategória: Uncategorized
Kategória: Uncategorized
100 töltény, egy pisztoly, és az esély, hogy megúszd – ezt kínálja Graves ügynök. Kérdés, hogy élsz-e a lehetőséggel.
Kategória: Uncategorized
A Csábító Fátyla mögött elterülő Külső Világok között megjelenik egy csavargó. A Pokolszem felé száguldó Worlorn – mert így nevezik el – röpke ötven standard éven át lakhatóvá válik. A tizennégy Külső Bolygó úgy dönt, nagyságukat bizonyítandó, hatalmas, egy évtizeden át tartó fesztivált rendeznek a halálra ítélt planétán: minden kultúra egy-egy várost épít; közösen ünneplik erejük, gazdagságuk, tudásuk. Azonban eltellik tíz év, és Worlorn nappala hamarosan alkonyatba fordul; a fagyos halálába rohanó világon befejeződik a fesztivál, és nem marad más, csak az elhagyott városok néhány kései lakója… és néhány ragadozó.
“Maestveldt ostroma alkalmával történt, hogy Puxus Oppidanus, a híres németalföldi kora-humanista házát felgyújtotta egy lángcsóva. Puxus, aki a várostrommal édeskeveset törődött, éppen az igazak és jámborlelkű humanisták álmát aludta, úgy kellet kivonszolni az égő házból. Csak odakint tért magához, és amikor ráébredt a valóságra, kitépte magát kísérői karjából, és visszarohant az égő házba. Néhány perc múlva visszatért a füsttől fuldokolva, és egy könyvet szorongatott hóna alatt. Barátai kíváncsian kérdezték, mi ez a kincs, amiért visszafutott a lángok közé. – Nem is tudom – felelte Puxus -, de szép… és könyv. Hogy ne legyek egyedül az éjszakában.”
Ez a bekezdés annyira hűen jellemzi Szerb Antal hozzáállását a világhoz és az irodalomhoz (bár nála ez a kettő szinte ugyanaz), hogy gyakorlatilag nem is kellene semmit írnom. De valahogy mégsem tudom szavak nélkül hagyni ezt a figurát, aki a huszadik századi magyar irodalom, ha nem is a legjobb, de kétségkívül legszimpatikusabb alakja.
Azt olvastam, egyszer úgy nyilatkozott, nem szereti, ha irodalomtudósnak nevezik, hiszen ő író, akinek az irodalom a témája. És tényleg, esszékötetei, történelmi témájú írásai többek egyszerű esszéknél. Miért? Mert Szerb Antal igazi fanatikus, igazi irodalmi-történelmi polihisztor, mindenről tud, mindenkiről ismer valami izgalmas kis adatot, ezzel teljesen emberivé, minden szárazságot nélkülözővé varázsol bármilyen témát. És persze az sem elhanyagolható, hogy Szerb Antal tehetséges író: egyetlen mondattal, bekezdéssel képes hangulatot teremteni, változtatni, festeni.
A Királyné nyaklánca például arról szól, hogyan csalt ki egy igen élelmes szélhámos Rohan kardinálistól, az ancien régime egyik leggazdagabb urától hatalmas vagyont a királyné, Marie Antoinette nevében, ezen az esemény-sorozaton keresztül vizsgálja meg Szerb Antal azokat az okokat, amelyek végül a francia forradalomhoz vezettek. Megismerjük a főszereplőket, az eseményeket, és hatásukat, de nem is ez a lényeg: Szerb Antal, mint irodalmár, igazi világpolgár. Mindenhol, minden korban otthon van, mindenkit ismer, ráadásul egész jól: mindenkiről van valamilyen története, érdekessége. Véleményét sem titkolja szereplőiről: polgári józanságával és műveltségével kineveti a nagy szemfényvesztőt, Cagliostrot, de a benne lakozó kalandvágyó író valahol csodálja. Azonban sosem részrehajló, nem ostorozza a régi rendet, nem isteníti az újat. Egy korról ír, ami szép volt, de idejétmúlt, a tudós semlegességével, de a rajongó szeretetével – ez a kettőség az, ami Szerb Antal műveit gyakran jellemzi, és ami miatt ilyen szórakoztató, bármiről ír is.
Akár az irodalomról is. A varázsló eltöri pálcáját nagyrészt irodalmi témájú esszéket tartalmaz, még akkor is, amikor nem, hiszen igazi könyvemberként Szerb Antalnak mindenről a versek-regények világa jut eszébe, írjon bár az ókori görögökről vagy az angol újságokról. Ezekben a rövidebb tanulmányokban egy irodalmi-művészeti témáról, vagy valamilyen íróról-költőről beszél. Szerb Antal ott sétál Goethe mellett, amikor Weimar utcáit rója, együtt borong Berzsenyivel vidéki kúriájában, reménytelenül szerelmes Hölderlinnel – és így valamennyire mi is ott lehetünk vele.
És hogy miért ennyire szimpatikus? Mert mindig derűs, pozitív, reménykedő, a ’30as évek végén-a ’40es évek elején is, amikor nem sok oka volt a derűre, hiszen zsidó származása egyre kilátástalanabbá tette helyzetét. Az ekkor keletkezett esszékben burkoltan megjelenik a bírálat, az értelmiségi elemi tagadása a nácizmus barbársága ellen, azonban annyira finoman, hogy gyakorlatilag csak akkor vehető észre, ha utánagondol az ember. Helyzetének fájdalmasságáról is csak annyit ír szerényen, de mégis brutálisan fájdalmasan: “…mióta nem szabad már külföldre utaznom…” de azért reménykedik, hogy egyszer majd megváltozik a helyzet. Hazafisága is szimpatikus, nem harsány, melldöngető, de rendkívül büszke. Magyarságát nem tagadja meg, sosem szűnik meg büszke lenni rá, sőt, a magyarság, a magyar lét mindig központi elem, mindig érezzük a háttérben, hogy Szerb Antal magyar író, mindig megjelenik hasonlítási alakként egy magyar író. Ritkán találni ilyet manapság. De embersége, szelíd humánuma is keresztülsüt írásain. Szerb Antal csodálatos figura, a könyvek középkori lovagja irodalmunkban.
(regényeiről majd legközelebb)
Képzeljétek el (Picture This)
Ez az a regény, ahol Heller elkezdett valami igen érdekes droggal kísérletezni.
Két tipikus orosz író mesteri, filozófiai vizsgálódástól sem mentes regénye az életről, a világmindenségről, meg mindenről.
